Katja Millay: Nyugalom tengere

Sziasztok!

Erről a könyvről több okból is szinte kötelező írnom. Egyrészt a Könyvmolyképző új sorozatának, a Rubin Pöttyös Könyveknek az egyik tagja, másrészt pedig a Könyvhéten benne volt a kiadó 3 legnépszerűbb regénye között, ami az előbb említett tényezők mellett igazi bravúrnak számít. Ezenkívül - bár nem ítélünk a külső alapján- gyönyörű és elgondolkodtató a borítója, valamint a könyv kiadásának története is érdekes.

Cím: Nyugalom tengere

Eredeti cím: The Sea of Tranquility

Írta: Katja Millay

Fordította: Komáromi Zsófia

Sorozat: Rubin Pöttyös

Kiadó: Könyvmolyképző

Oldalszám: 496
Kiadás éve: 2014

Eredeti borító?: igen

Folytatás?: nincs

Amit tudni érdemes

Katja Millay, az írónő

Először is, mit takar a Rubin Pöttyös? A kiadó olyan regényeket fog ebbe a sorozatba válogatni, amelyek 19-25 éves fiatalokról szólnak (nem tudom a pontos "korhatárt", de körülbelül valami ilyenről volt szó), és komolyabb témát érintenek- tehát ahogy a Vörös Pöttyös sorozat inkább YA (Young Adult) könyveket foglal magába, a Rubin Pöttyös valószínűleg NA (New Adult) regényeket. Mivel csak most indították a sorozatot, ha jól tudom, eddig kevés történetet adtak ki hozzá, ilyenek például: a Nyugalom tengere, a Hopeless és a Kihasznált alkalom.

És akkor a regény kiadatásáról... Ti mit csinálnátok, ha írnátok egy könyvet? Nyilván megpróbálnátok rátukmálni egy kiadóra, legalábbis én először ezel próbálkoznék. Katja Millay azonban vagy nagyon nem bízott magában és a történetében, vagy nagyon félt a visszautasítástól, de mindenesetre meg sem próbálkozott ezzel: egyből a magánkiadást választotta! Viszont előbb-utóbb így is jött, aminek jönnie kellett: az olvasók annyira szerették és szeretik még most is, hogy egy kiadó szinte pár hónap alatt felkereste az írónőt, hogy átvállalja a kiadást. Ennek pedig mi is örülünk, hiszen másképp talán hozzánk sem jutott volna el ez a csodálatos történet.

A könyv

Nastya az a lány, akire első ránézésre tipikusan azt mondod, hogy ribanc.Tűsarkúban, tetőtől talpig sminkben, és nem éppen tetőtől talpig érő szoknyákban tipeg a suliban, és még csak arra sem méltat, hogy hozzád szóljon. Egy idő után viszont neked is feltűnne, hogy nincs barátja, mindig feketében jár és egyáltalán nem beszél. Egyetlenegy szót sem. Soha.
Az iskola vezetősége és a tanárok is toleránsak vele, amint megtudják, kicsoda, békén hagyják. Nem szólítják fel, nem feleltetik, nem kérdeznek tőle semmit, mert tudják, hogy teljesen felesleges.
A diákok egyrészről kitaszítják, másrészről pedig próbálnak közelebb férkőzni hozzá, bár ez inkább a fiúkra jellemző. Idővel mindannyian rájönnek, hogy hiába, Nastya se barátkozni, se beszélni nem fog.

A lánnyal ellentétben Josh beszél, csak éppen nem túl sokat. Jóképű, tehát normál esetben bomlanának utána a csajok, de róla is süt, hogy valami nem stimmel. Drew-n, a legjobb haverján kívül senkit sem enged közel magához, mintha egy sajátos erőtere lenne.
Mindketten sérültek, de van köztük egy hatalmas különbség: Josh történetét mindenki ismeri. A - rákos- nagyapja kivételével már az összes szerettét elveszítette, ezért valahol érthető, hogy fél újabb kapcsolatokat kialakítani, és inkább beletörődik az egyedüllétbe... De vajon mi történhetett Nastyával? Mi van a múltjában, ami egy lelki- és bizonyos értelemben testi- ronccsá tette őt? Mi lehet akkora trauma az életben, hogy az ember némasági fogadalmat tegyen miatta?
Bár részben Nastya szemszögéből olvashatjuk a történetet, erre sokáig még ő sem tér ki. Fél, és ez is a történetvezetés része: ahogy egyre inkább nyugalomra lel Josh közelében, kezdi feldolgozni a két és fél évvel ezelőtti dolgokat. Mert addig nem csak beszélni, de még gondolkozni sem nagyon mert róluk. És én ezért imádtam ennyire a könyvet.
Rengeteg ilyen történettel találkozhattunk már, például a Szerethetetlen vagy az Elakadó lélegzet is hasonló volt, csak hogy néhányat említsek. És igen, azokat is nagyon szerettem, de a Nyugalom tengere egészen más. Nem csak olvasod a történetet, hanem a részévé válsz, megmosolyogtat, de közben kicsordul a könnyed.
Furcsamód azt sem éreztem, hogy Nastya és Josh a mindent elsöprő szerelem mintapéldányai. Tették a dolgukat külön- külön, de nem tettek nagy erőfeszítéseket, hogy közelebb kerüljenek egymáshoz. Egyszerűen csak adott volt két magányos, sérült ember, akik egymásra találtak- és néha ez is elég. Igen, szerelmesek lettek egymásba, és igen, kedveskedtek egymásnak, de nem volt meg köztük az a bizonyos szenvedély, ami érthető, hiszen egy ilyen helyzet ellehetetlenít bizonyos dolgokat. Ne higgyétek, hogy ezt most rosszból mondom, mert egyáltalán nem. Természetfeletti erő vonzza őket egymáshoz, és a testi vonzalom is többször megnyilvánul, bár ezekről most inkább nem ejtenék szót. ;)
Nagy szerepet kapnak a fagyi, a futás és a bútorok. Hogy ezek hogy függenek össze? Nastya minden nap fut. Na, nem egészségesen kocog, mint más emberek, hanem a rosszullétig hajtja magát, hogy levezesse a felgyülemlett feszültséget. Egy este véletlenül egy aszalosműhely előtt találja magát, ami- lássatok csodát- Joshé. És így kezdődik a barátságuk. A lány jó ideig nem beszél, de napi szinten visszajár Joshoz, csak hogy ücsörögjön a garázsban, és ne legyen egyedül.
És hogy mi van a fagyival? Olvadtan a legjobb!

Véleményem

Engem valamiért nagyon vonzanak a "beteges", komoly történetek, ezért kétség sem fér hozzá, hogy szeretni fogom a Rubin Pöttyös sorozatot. Ahogy ezt a könyvet is.
Mitől lesz jó egy könyv? Igazából nem tudom. Nem elég egy jól kitalált történet vagy egy-egy jóképű főszereplő. Kell valami plusz. Ez bármi lehet: stílus, humor, valami egyedi mondás (mint például a Csillagainkban a hibában az "oké"), vagy akármi. Nem mondom, hogy ezek önmagukban könyvvé teszik a könyvet, de annyira aranyosak, megindítóak vagy emlékezetesek tudnak lenni, hogy az olvasó könnyebben a szívébe zárja a történetet.Ez a könyv is tele volt ilyenekkel, ott van például rögtön a fagyi. Az égvilágon semmi értelme, hogy beleírjuk a fagyit egy könyvbe, nem? Pláne felesleges értekezést tartani arról, hogy olvadtan vagy félig fagyottan jobb-e. És lám, mégis egy meghatározó motívum lett belőle, nézzetek csak a borítóra! Ugye, mennyire kifejezi az aszfalton folyó fagyi a történetet?
Mi tesz valamit értékes olvasmánnyá? Mert szerintem a szereplők bámulatos, az eseményekhez igazított jellemfejlődése, a cselekmény és az előzmények folyamatos kibontakozása, a megfelelő időzítés és a stílusosság mind ilyen tényezők. Érdemes figyelni arra, ahogy reagálnak a szereplők. Megjegyzem, azt is okosan megválogatta az írónő, hogy mikor kinek a szemszögéből írjon: például amikor Nastya első megszólalását Josh meséli el, így azt nem tudhatjuk biztosan, hogy a lányt mi vette rá, hogy kinyissa a száját és hosszú idő után először szavakkal kommunikáljon. Rengetegszer megesik az is, hogy mi már tudunk valamit, mert Nastya már elmesélte, Joshnak viszont sejtelme sincs a dologról- ennek tükrében viszont a lány reakcióit megfigyelhetjük az információk birtokában vagy azok nélkül is.

Annyira zseniálisan felépített és megtervezett történet, hogy már csak belegabalyodok a mondatokba. Lehetetlen elmesélni, vagy azt, hogy mikor mi fogott meg, de nem is akarom. A lényeg, hogy én nem gondolom, hogy ezért a könyvért rajongani kellene.  Lehet, hogy csak nekem nincs elég megosztott figyelmem, de a történet mellett nem volt erőm és időm menetrendszerűen beleszeretni Josh Bennettbe, vagy akár körbeugrálni Drewt- viszont ez nem is hiányzott.
Nem sodort magával a történet, tipikusan lassú folyású regény, de hihetetlen módon ettől egyáltalán nem vált unalmassá, sőt! Végig tűkön ülve vártam, hogy kiderüljön Nastya titka, ezért bevallom, néha vissza is kellett olvasnom, mert nem volt elég önfegyelmem ahhoz, hogy ne csak átrohanjak a sorokon.
Biztos vagyok benne, hogy el fogom még olvasni, de abban is, hogy azért egy jó ideig pihentetem. Olvastam már nehezebb könyvet, de ettől még nem mondható könnyednek. Meg kell emészteni, viszont ezután szerintem sokkal jobban tudok majd figyelni az apróbb részletekre, és összerakni magamban az eseményeket egy nagy, egységes egésszé.

5/5