Január elején az Aktusból is kaptam egy recenziós példányt (e-bookban), de egy 900 oldalas könyvvel azért nehezebb olyan gyorsan haladni, akármilyen jó is egyébként a történet. Vegyes érzésekkel álltam neki a könyvnek, de lássuk, mi sült ki belőle! :)
Írta: Lakatos Levente
Kiadta: Ulpius-ház
Sorozat: Dr. Lengyel (#3)
Oldalszám: 890
Kiadás éve: 2014
Folytatás?: lesz
Moly: 98%
Fülszöveg
A tragédia, amelyről
egyikük sem tehet, mégis az árnyékában kell élniük. A kegyetlen
igazság, amely mindkettejüket egyszerre roppanthatja össze. És a
visszavonhatatlan ígéret, amely garantálja, hogy találkozásukkor
fényderül a titokra.
Anna, a húszas évei elején járó táncterapeuta életcélja, hogy segítsen sebzett lelkű embertársain. Lélektánc névre keresztelt kurzusának ajtaja mindenki előtt nyitva áll, ám a jóhiszeműségével visszaélnek. Egy este titokzatos fiatal férfi érkezik a foglalkozásra, megjelenése fenekestül felforgatja Anna nyugodt életét. Pedig ekkor még nem is sejti, hogy Richárd súlyos titka az ő múltját, jelenét és jövőjét is alapjaiban írja át. Szenvedélyes kapcsolatuk időzített bomba, amely azonban nem csak egyszer robban…
Laura, a rendőrség kötelékéből frissen kilépett, harmincas évei elején járó gyilkossági nyomozó önmagát és a boldogságot keresi. Felfedezőútján, amelyet a karizmatikus kriminálpszichológus, dr. Lengyel Dávid személye keresztez, egy több évtizedre visszanyúló gyilkossági üggyel szembesül. Laura ismét kénytelen különbséget tenni vélt és valódi vágyai között. Főleg az után, hogy végre találkozik a számára tökéletes férfival…
A dr. Lengyel-sorozat harmadik kötete birtoklási vágyról, bűnről és megbocsátásról szól – szigorúan 18 év feletti olvasóknak.
Először nagyon furcsa volt az író stílusa, a nézőpontok közötti folyamatos váltások is nagyon
zavartak, és beigazolódni látszottak az előítéleteim, amit nagyon sajnáltam. Az égvilágon semmi kedvem nem volt egy újabb könyvhöz, ami a szexen kívül semmi másról nem szól, és ezzel adja el magát. De ha ez így van, akkor miért is szeretik ennyien?
A válaszra én magam is hamar rájöttem: azért, mert egyáltalán nem csak erről szól. Pár oldal kellett csak, és elkezdtem látni az összefüggéseket, elkezdtek érdekelni a szereplők és a sztori, és előbb-utóbb ahhoz a ponthoz is elértem, hogy nem tudtam letenni. Nem gondoltam volna, de mindig volt még egy utolsó utáni fejezet, nem volt könnyű abbahagyni.
A cselekmény alapvetően két fő szálon fut, aminek köszönhetően két szerelmi háromszöget is kapunk: az egyik az Anna-Anton-Richárd, a másik a Laura-Róbert-Dávid- trió. Igen, általában már egy elnyúzott háromszögtől is feláll a szőr a hátamon- a sokszögekről már ne is beszéljünk-, nemhogy kettőtől! De jobban belegondolva Levente nem is nyúz semmit... Ha valaki ránéz a könyvre, nagy valószínűséggel azt gondolja, hogy nyúlik, mint a rétestészta, pedig ez nem így van. Néhol tényleg voltak (szerintem) felesleges, túlságosan hosszúra nyúlt leírások, túlmagyarázott dolgok, sőt, esetenként még ismétlések is, de ettől függetlenül végig pörgött a történet, ami egy 900 oldalas könyvnél azért nagy szó.
Kicsit idegesített, amiért két szálon folyt a cselekmény, de csak azért, mert Antonék sztorija valamiért jobban érdekelt, és iszonyúan idegesítő volt, hogy minden második fejezetben visszatértünk Lauráékra, bár gondolom, nem csak nekem volt favoritom, szóval ezzel a "problémával" valószínűleg más is találkozott. Azt sem mondom, hogy utáltam volna Laurát, de ő számomra sokkal kevésbé tűnt realisztikusnak, és ezekben a részekben néha még a párbeszédeket is kicsit erőltetettebbeknek éreztem, de persze ízlések és pofonok. Anna és Anton ezzel szemben nagyon jól megformált karakterek, talán azért, mert a fiatalabb koruk révén lelkileg közelebb állnak az íróhoz, és könnyebben bele tudta magát képzelni a helyzetükbe. Az oké, hogy Levente ennyire egy húron pendült Antonnal, mert szerintem van köztük némi hasonlóság, de az, ahogyan női narrátorként írt, egyszerűen tényleg zseniális. Anna fejezetei alapján meg nem mondanám, hogy férfi a szerző, annyira hiteles és átélhető volt számomra is. Tökéletesen megjelentek a férfi-női gondolkodásmód közötti különbségek, Anton is igazi pasi volt, néha ugyanolyan forrófejű és meggondolatlan, mint ahogyan valószínűleg a való életben viselkedne bizonyos helyzetekben.
Mint már említettem, számomra Lauráék voltak a kevésbé szimpatikus szereplők, mondhatni, egyáltalán nem nőttek a szívemhez, de ez egy teljesen szubjektív dolog, és engem is csak a könyv elején zavart. Ahogy kezdtek összegabalyodni a szálak, és megjött az igazi krimis hangulat, a "nyomozós" fejezeteket is nagyon élveztem, teljesen olyan érzésem volt, mintha leültem volna megnézni egy (jó hosszú) Castle-részt. Nagyon tetszett, hogy az író behozott egy gésás vonalat, itt tényleg nem csak arról volt szó, hogy "na, vajon ki a gyilkos?", engem igazából sokáig nem is nagyon érdekelt. Ez egy rendhagyó, gyakorlatilag fordított krimi, hiszen az első fejezethez képest az egész történet a múltban játszódik, és mivel a könyv 99%-ában még meg sem történt a haláleset, ez nem egy hagyományos "találjuk meg a bűnöst"-sztori, teljesen fordított logikára épít: egy másik ügy kapcsán előre felépíti a gyilkosság hátterét, előbb tudjuk meg a dolog miértjeit, mint hogy az valóban megtörténne. Nem azon tanakodunk, hogy vajon ki volt az a romlott, elmebeteg bűnöző, mint más krimiknél, hanem azon izgulunk, hogy vajon kiből lesz, és ez fontos különbség. Más thrillereknél a még anonim gyilkost azonnal elkönyveljük rosszként, de az Aktusnál ez lehetetlen. Igen, megismerjük a szereplőket, de ki az, akire azt mondhatnánk, hogy na, ő egy rossz ember, ő biztosan képes lenne ölni? A való életben sem feltétlenül van ilyen, egyszerűen csak egy tragédia és/vagy trauma hatására is rossz útra térhet valaki, elég, ha bekattan valami, és máris ott áll pisztollyal a kezében...
Talán furcsa, hogy ezt kiemelem, de nekem rögtön kiszúrta a szememet, hogy a drogos, illetve valamilyen más függőségben, vagy depresszióban szenvedők mindig kaptak valami segítséget. Ezt nem emlegették sokat, de egy-egy elejtett megjegyzés mindig bizonyította, hogy senki sem egymaga mászott ki a gödörből. A drogosok igenis az elvonón szoktak le, és kellett nekik valaki, akire támaszkodhattak. Attól, hogy valaki rossz útra tért, nem hagyták magára, és amint Anton bebizonyította, hogy komolyak a szándékai, Anna nem hátrált meg, és erején felül mindenben segítette, ő volt az, akinek sikerült talpra állítania. Én mindig örülök, ha valaki az ilyen dolgokról is tabuk nélkül tud írni, pláne, ha ezzel negatív helyett pozitív példát állít, vagy esetleg egyszerre mindkettőt.
Nagyon tetszett az egész történet, a bonyolult cselekmény és az üzenet is, de egy főbb negatívumot azért találtam. Én elhiszem, hogy Levente egy nagyon művelt, nagyon okos ember hatalmas szókinccsel, és igen, ezt néha nagyon jól tudja hasznosítani, de azért nem kell mindent túlfogalmazni és ennyiszer megrágni. Elhiszem én neki, hogy ismeri az idegen szavakat is, semmi szükség rá, hogy ezt még folyamatosan bizonygassa is, mert igen, van, ahova nagyon odaillenek az "okos" szavak, de azért az esetek többségében én az addikció helyett megelégedtem volna simán a függőséggel is, ahogy sokkal hitelesebb lett volna például a nőies/férfias vonás is a feminim vagy maszkulin
helyén. Tudom, hogy ez kukacoskodásnak tűnik, de engem nagyon sokszor
kizökkentettek ezek a kifejezések, mert egyszerűen nem illettek bele a
stílusba, vagy nem tudtam elképzelni, hogy az adott szereplő szájából
ilyen szavak jöjjenek ki. Az teljesen normális, ha egy nyomozónő
használja őket, de az átlagember csak akkor beszél így, ha nagyon
okoskodni akar, az pedig szerintem már alapból ellenszenvet kelt, a
szereplők nagy része pedig egyáltalán nem ilyen volt, ezért az okoskodás
nem illett volna a képbe.
Összességében azt gondolom, hogy jelentős könyvélmény volt, jó tudni, hogy vannak ilyen, igazán tehetséges írók az országban. El nem tudom képzelni, mennyi munka és agyalás lehet egy ilyen összetett, bonyolult történet mögött, az biztos, hogy rengeteg türelem, szorgalom, önfegyelem, ambíció és persze tehetség kell hozzá. Nem mondom, hogy nem indokolt Molyon a könyv 98 százalékos értékelése, de én azért nem értek vele teljes mértékben egyet. Nagyon jó, alaposan kidolgozott regény, de- részben az előző bekezdésben leírtak miatt- nem voltam maradéktalanul elégedett vele. Az értékelésem:
Emellett viszont hangsúlyoznám, hogy tényleg nagyon tetszett a könyv, és kíváncsivá tett Levente többi regényére is, ha lesz időm, nyáron mindenképpen szeretnék olvasni még tőle. :)
Anna, a húszas évei elején járó táncterapeuta életcélja, hogy segítsen sebzett lelkű embertársain. Lélektánc névre keresztelt kurzusának ajtaja mindenki előtt nyitva áll, ám a jóhiszeműségével visszaélnek. Egy este titokzatos fiatal férfi érkezik a foglalkozásra, megjelenése fenekestül felforgatja Anna nyugodt életét. Pedig ekkor még nem is sejti, hogy Richárd súlyos titka az ő múltját, jelenét és jövőjét is alapjaiban írja át. Szenvedélyes kapcsolatuk időzített bomba, amely azonban nem csak egyszer robban…
Laura, a rendőrség kötelékéből frissen kilépett, harmincas évei elején járó gyilkossági nyomozó önmagát és a boldogságot keresi. Felfedezőútján, amelyet a karizmatikus kriminálpszichológus, dr. Lengyel Dávid személye keresztez, egy több évtizedre visszanyúló gyilkossági üggyel szembesül. Laura ismét kénytelen különbséget tenni vélt és valódi vágyai között. Főleg az után, hogy végre találkozik a számára tökéletes férfival…
A dr. Lengyel-sorozat harmadik kötete birtoklási vágyról, bűnről és megbocsátásról szól – szigorúan 18 év feletti olvasóknak.
Véleményem
Nagyon nincs jó tapasztalatom az ulpiusos könyvekkel. Legutóbb talán A szürke ötven árnyalatával próbálkoztam, de az jó időre elvette minden kedvemet a kiadótól- erre tavaly kiadták egy magyar író könyvét, ami hamar az élere tört a sikerlistákon, 98%-ot ért el Molyon, és akkora iránta az érdeklődés, hogy a boltok nagy részében már el is fogyott. Úgyhogy én is elkezdtem a könyvet, gondoltam, nagy bajom csak nem lehet belőle... ;)Először nagyon furcsa volt az író stílusa, a nézőpontok közötti folyamatos váltások is nagyon
zavartak, és beigazolódni látszottak az előítéleteim, amit nagyon sajnáltam. Az égvilágon semmi kedvem nem volt egy újabb könyvhöz, ami a szexen kívül semmi másról nem szól, és ezzel adja el magát. De ha ez így van, akkor miért is szeretik ennyien?
A válaszra én magam is hamar rájöttem: azért, mert egyáltalán nem csak erről szól. Pár oldal kellett csak, és elkezdtem látni az összefüggéseket, elkezdtek érdekelni a szereplők és a sztori, és előbb-utóbb ahhoz a ponthoz is elértem, hogy nem tudtam letenni. Nem gondoltam volna, de mindig volt még egy utolsó utáni fejezet, nem volt könnyű abbahagyni.
A cselekmény alapvetően két fő szálon fut, aminek köszönhetően két szerelmi háromszöget is kapunk: az egyik az Anna-Anton-Richárd, a másik a Laura-Róbert-Dávid- trió. Igen, általában már egy elnyúzott háromszögtől is feláll a szőr a hátamon- a sokszögekről már ne is beszéljünk-, nemhogy kettőtől! De jobban belegondolva Levente nem is nyúz semmit... Ha valaki ránéz a könyvre, nagy valószínűséggel azt gondolja, hogy nyúlik, mint a rétestészta, pedig ez nem így van. Néhol tényleg voltak (szerintem) felesleges, túlságosan hosszúra nyúlt leírások, túlmagyarázott dolgok, sőt, esetenként még ismétlések is, de ettől függetlenül végig pörgött a történet, ami egy 900 oldalas könyvnél azért nagy szó.Kicsit idegesített, amiért két szálon folyt a cselekmény, de csak azért, mert Antonék sztorija valamiért jobban érdekelt, és iszonyúan idegesítő volt, hogy minden második fejezetben visszatértünk Lauráékra, bár gondolom, nem csak nekem volt favoritom, szóval ezzel a "problémával" valószínűleg más is találkozott. Azt sem mondom, hogy utáltam volna Laurát, de ő számomra sokkal kevésbé tűnt realisztikusnak, és ezekben a részekben néha még a párbeszédeket is kicsit erőltetettebbeknek éreztem, de persze ízlések és pofonok. Anna és Anton ezzel szemben nagyon jól megformált karakterek, talán azért, mert a fiatalabb koruk révén lelkileg közelebb állnak az íróhoz, és könnyebben bele tudta magát képzelni a helyzetükbe. Az oké, hogy Levente ennyire egy húron pendült Antonnal, mert szerintem van köztük némi hasonlóság, de az, ahogyan női narrátorként írt, egyszerűen tényleg zseniális. Anna fejezetei alapján meg nem mondanám, hogy férfi a szerző, annyira hiteles és átélhető volt számomra is. Tökéletesen megjelentek a férfi-női gondolkodásmód közötti különbségek, Anton is igazi pasi volt, néha ugyanolyan forrófejű és meggondolatlan, mint ahogyan valószínűleg a való életben viselkedne bizonyos helyzetekben.
Mint már említettem, számomra Lauráék voltak a kevésbé szimpatikus szereplők, mondhatni, egyáltalán nem nőttek a szívemhez, de ez egy teljesen szubjektív dolog, és engem is csak a könyv elején zavart. Ahogy kezdtek összegabalyodni a szálak, és megjött az igazi krimis hangulat, a "nyomozós" fejezeteket is nagyon élveztem, teljesen olyan érzésem volt, mintha leültem volna megnézni egy (jó hosszú) Castle-részt. Nagyon tetszett, hogy az író behozott egy gésás vonalat, itt tényleg nem csak arról volt szó, hogy "na, vajon ki a gyilkos?", engem igazából sokáig nem is nagyon érdekelt. Ez egy rendhagyó, gyakorlatilag fordított krimi, hiszen az első fejezethez képest az egész történet a múltban játszódik, és mivel a könyv 99%-ában még meg sem történt a haláleset, ez nem egy hagyományos "találjuk meg a bűnöst"-sztori, teljesen fordított logikára épít: egy másik ügy kapcsán előre felépíti a gyilkosság hátterét, előbb tudjuk meg a dolog miértjeit, mint hogy az valóban megtörténne. Nem azon tanakodunk, hogy vajon ki volt az a romlott, elmebeteg bűnöző, mint más krimiknél, hanem azon izgulunk, hogy vajon kiből lesz, és ez fontos különbség. Más thrillereknél a még anonim gyilkost azonnal elkönyveljük rosszként, de az Aktusnál ez lehetetlen. Igen, megismerjük a szereplőket, de ki az, akire azt mondhatnánk, hogy na, ő egy rossz ember, ő biztosan képes lenne ölni? A való életben sem feltétlenül van ilyen, egyszerűen csak egy tragédia és/vagy trauma hatására is rossz útra térhet valaki, elég, ha bekattan valami, és máris ott áll pisztollyal a kezében...Talán furcsa, hogy ezt kiemelem, de nekem rögtön kiszúrta a szememet, hogy a drogos, illetve valamilyen más függőségben, vagy depresszióban szenvedők mindig kaptak valami segítséget. Ezt nem emlegették sokat, de egy-egy elejtett megjegyzés mindig bizonyította, hogy senki sem egymaga mászott ki a gödörből. A drogosok igenis az elvonón szoktak le, és kellett nekik valaki, akire támaszkodhattak. Attól, hogy valaki rossz útra tért, nem hagyták magára, és amint Anton bebizonyította, hogy komolyak a szándékai, Anna nem hátrált meg, és erején felül mindenben segítette, ő volt az, akinek sikerült talpra állítania. Én mindig örülök, ha valaki az ilyen dolgokról is tabuk nélkül tud írni, pláne, ha ezzel negatív helyett pozitív példát állít, vagy esetleg egyszerre mindkettőt.
Összességében azt gondolom, hogy jelentős könyvélmény volt, jó tudni, hogy vannak ilyen, igazán tehetséges írók az országban. El nem tudom képzelni, mennyi munka és agyalás lehet egy ilyen összetett, bonyolult történet mögött, az biztos, hogy rengeteg türelem, szorgalom, önfegyelem, ambíció és persze tehetség kell hozzá. Nem mondom, hogy nem indokolt Molyon a könyv 98 százalékos értékelése, de én azért nem értek vele teljes mértékben egyet. Nagyon jó, alaposan kidolgozott regény, de- részben az előző bekezdésben leírtak miatt- nem voltam maradéktalanul elégedett vele. Az értékelésem:
5/4.5
Emellett viszont hangsúlyoznám, hogy tényleg nagyon tetszett a könyv, és kíváncsivá tett Levente többi regényére is, ha lesz időm, nyáron mindenképpen szeretnék olvasni még tőle. :)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése