A. O. Esther nemrég egy újabb regénnyel jelentkezett. Nem Összetört glóriák, nem Gombnyomásra: egy teljesen új történet. Számítottam rá, hogy jó lesz. Tényleg. De mégis meglepetést okozott, egyáltalán nem ezt vártam.
Írta: A. O. Esther
Kiadta: Decens Magazin Média
Sorozat: Frigg rokkája
Oldalszám: 450
Kiadás éve: 2015
Folytatás?: lesz
Moly: 97%
A húszéves Sonja és hét évvel idősebb bátyja, Alex Sommerland rockzenészek. Norvégiában, a Stjerne-tó partján élnek, és ötfős bandájukkal teltházas koncertekkel szórakoztatják az egyre gyarapodó rajongótáborukat. Nem is sejtik, hogy hamarosan mindannyiuk élete megváltozik, ugyanis egy különös varázslat folytán az égen ragyogó csillagkép, Frigg rokkája működésbe lép, és összeköti a jelent a múlttal…
Sonja szerény, magának való lány, akinek gyermekkora óta karmikus álmai vannak az előző életéről, amikor is a vikingek közt élt. Az emlékképek ködösek, de mindig ugyanarról a világról szólnak, és rendre sötéten végződnek.
A Szent Iván napjára meghirdetett jelmezbálon Sonja megismerkedik egy viking ruhába öltözött férfival, Einarr Sigurdssonnal, akiről idővel kiderül, hogy nem is jelmezt visel, és nem is a mi világunkból érkezett… Noha a férfi tudja, hogy soha többé nem láthatják egymást, képtelen szabadulni Sonja vonzerejétől. Elhatározza hát, hogy így vagy úgy, de magával viszi őt a múltba…
Alex a White Nights énekese. Zord figurának tűnik, pedig aranyból van a szíve. A húgával való kapcsolata különleges. Nem csak azért, mert korán elveszítették a szüleiket, hanem egy családi titok miatt, ami örökre összeköti őket. Tűzön-vízen át kitartanak egymás mellett, és ha az egyikük élete veszélybe kerül, a másik gondolkodás nélkül utána megy, akár a pokol fenekére is…
Frigg rokkája azonban könyörtelen… Hőseink 2024-ből hirtelen 924-ben találják magukat. A helyszín ugyanaz, a világ azonban merőben más. De vajon a mai fiatalok boldogulnak-e a vikingek rideg, komor, véres háborúkkal teli világában? Létezik-e síron túli szerelem? És egymásra találnak-e azok, akiknek a lelke nem képes a másik nélkül élni?
Eddig három könyvet olvastam Esztertől. Mindegyik tetszett, egyik sem okozott csalódást- pontosan ez volt az, amit a Frigg rokkájától is vártam. Az egyetlen ok, amiért a szokásosnál is kíváncsibban kezdtem el, a helyszín és a környezet volt.
A Frigg rokkája ugyanis Norvégiában játszódik (rólam pedig köztudott, hogy valamiért imádom a skandinávokat), a főhősnő, Sonja viszont a szénfekete hajával- külsőre legalábbis- egyáltalán nem egy tipikus norvég lány- pedig én az északiakban a szőke "egyenhajukat" szeretem legjobban. :) Most jöhetnék a közhellyel, hogy ez a történet is csak egy átlagos húszévesről szól, aki olyan, mint bárki más, de nem! Sonja tehetséges énekes és gitáros, egy bandában zenél a bátyjával,és igaz ugyan, hogy nem kifejezetten híresek, de azért akad rajongójuk szép számmal. Alexet és a lányt azonban nem a zenekar, hanem a szüleik elvesztése kovácsolta össze különösen.Minden apró részlet, amit egy csomó esetben hatásvadásznak tartottam volna, csak egyre közelebb hozta a szereplőket az olvasóhoz. Pár fejezet után már olyan volt, mintha egy sorozat sokadik köteténél járnánk, pedig egyszerűen csak olyan ütős volt az a néhány fejezet, hogy arra szavak sincsenek. Komolyan. Eszter elénk rakott egy rakás új szereplőt (kisebb adagokban), de nem mutatta be őket a hagyományos módon. Nem voltak hosszú leírások a karakterekről, de nem is a könyv cselekményéből ismertük meg őket, hanem a visszatekintők során. Nem mondom, hogy ez teljesen egyedi, nyilván rengetegen alkalmazzák még, de rég találkoztam olyan könyvvel (pláne a kategóriában), amiben ilyen gyorsan ilyen részletes jellemrajzot kaptunk gyakorlatilag minden főhősről. Ha mindez egyszerű mondatokban jelent volna meg, (teszem azt: "Sonja szép, fekete hajú lány. Nagyon szereti a bátyját. Ja, meg a nagymamáját is..."), valószínűleg minden épelméjű befogadó szeme lejjebb siklott volna pár bekezdéssel. (Na meg azt is remélem, hogy az előbbi mondatok egy könyve sem kerülnének bele. :D)
Lényeg a lényeg, nagyon emberien indul a történet. Minden értelemben. A legfurcsább viszont az volt, hogy nem volt semmi misztikum. Sem angyalok, sem álomjáró halott tudósok, se semmi más. Röviden: semmi fantasy, ami Esztertől ijesztően furcsa volt. Persze hamarosan kiderült, hogy egyetlen csillagkép köré megálmodott egy teljesen új, lenyűgözően varázslatos, ugyanakkor viszont valószerű világot, ami tényleg rabul ejtett. Pedig nem szoktam ilyen közhelyes kifejezéseket használni (remélem). Idejét nem tudom, mikor olvastam ennyit egy huzamban egy könyvből, mindenesetre ez tipikusan az egy nap alatt kivégezhetők fajtájából való volt, ami odaragad a kezedbe, és akárhogy vakarod, nem tudod letenni. Bár miért is akarnád?
Én azt hittem, az időutazós téma már ezerszer lejárt lemez, a jéghegy csúcsa pedig egyértelműen az Időtlen szerelem-trilógia volt. Nem merem teljes bizonyossággal kimondani, de azt hiszem, Gideont is le lehet taszítani a képzeletbeli trónjáról. De egy ilyen elcsépelt, milliószor körbejárt dologból mégis hogy a fenében lehet valami újat és érdekeset kihozni? Valószínűleg iszonyatosan nagy tehetség kell hozzá, amit én felfogni sem tudok. Azt viszont- azt hiszem- tudom, hogy miben volt ez más a többi időutazós történethez képest. Három szó: one way ticket. Minden ilyen regényben/filmben és bármi másban az az elsődleges szempont, hogy a jelent/jövőt jobbá tegyék, és a rizikófaktor szinte kivétel nélkül mindig abban a tényben rejlik, hogy egy rossz döntés, és az adott emberke eltűnik a föld színéről, vagy legalábbis fatális változásokat vihet véghez a saját idejében is. Itt nem erről volt szó. Nem küldetésből utaztak, hanem egy teljesen szokatlan okból kerültek oda a szereplők. Nem a saját korukba való visszajutásra koncentráltak, hanem arra, hogy beilleszkedjenek a 924-es világba, a vikingek közé. És pontosan ez az, ami az egészet sokkal hitelesebbé tette, és ami által sokkal jobban megismertük mind Norvégiát, mind az akkori életet.
Lehet, hogy ez is betudható a skandináv-imádatomnak, de nem elsősorban a szereplőkbe, hanem a világba és a tájba szerettem bele. Szinte láttam magam előtt a fjordokat, ami amúgy majd' 40 fokban kifejezetten idegesítő dolog, de oda se neki. Egy kis plusz szenvedést simán megért.
Egyetlenegy problémám volt mindig is Eszter könyveivel (mert valamibe csak bele kell kötni): a nyálas párbeszédek. Ez nyilván egyéni szocprobléma, valaki pont ezekért van oda, szóval nem akadtam fent soha ilyeneken, az viszont feltűnt, hogy a Frigg rokkájából hiányoztak. Egy ideig. Aztán előjöttek, viszont jóval kevesebb volt a rózsaszín vattacukorfelhő, mint a mit vártam, szóval újabb pirospont.
Nem írnék többet, nem elemezném külön a szereplőket, mert most kifejezetten szeretném, ha sokan végigolvasnák ezt a bejegyzést, mert ez egy olyan könyv, amit el KELL olvasni! Nem számítottam rá, hogy ilyen fantasztikusan jó lesz és ennyire szeretni fogom, de így lett, és hihetetlenül jó érzés, hogy teljesen őszintén áradozhatok egy recenziós könyvről. Azért szeretek Esztertől könyvet kapni, mert nem kell félnem, hogy esetleg megsértem őt, mint sok más író esetében. A sokadik könyvét írja már, de még mindig ugyanolyan jók, és egyszerűen nem lehet rosszat írni róluk. Erről a könyvről pedig különösen sem, hatalmas kedvencem lett.
Az értékelésem:
Szóval aki egy könnyed, vicces, szórakoztató olvasmányra vágyik, annak mindenképpen tudom ajánlani. Aki szerette Eszter könyveit, ezt is imádni fogja, de ha esetleg az eddigi sorozatai nem tetszettek volna annyira, akkor is megér egy próbát, mert bár én még csak a Gombnyomásra-trilógiát olvastam tőle ezen kívül, szerintem ez az eddigi legjobb regénye.
Végezetül pedig a legeslegnagyobb bölcsesség, amit Sonjától tanultam:
Moly: 97%
Fülszöveg
Valaki vár valahol, akivel összetartozol. Aki a halálnál is erősebben szeret, és akiért a halálon is átkelnél, csak hogy megtaláld…A húszéves Sonja és hét évvel idősebb bátyja, Alex Sommerland rockzenészek. Norvégiában, a Stjerne-tó partján élnek, és ötfős bandájukkal teltházas koncertekkel szórakoztatják az egyre gyarapodó rajongótáborukat. Nem is sejtik, hogy hamarosan mindannyiuk élete megváltozik, ugyanis egy különös varázslat folytán az égen ragyogó csillagkép, Frigg rokkája működésbe lép, és összeköti a jelent a múlttal…
Sonja szerény, magának való lány, akinek gyermekkora óta karmikus álmai vannak az előző életéről, amikor is a vikingek közt élt. Az emlékképek ködösek, de mindig ugyanarról a világról szólnak, és rendre sötéten végződnek.
A Szent Iván napjára meghirdetett jelmezbálon Sonja megismerkedik egy viking ruhába öltözött férfival, Einarr Sigurdssonnal, akiről idővel kiderül, hogy nem is jelmezt visel, és nem is a mi világunkból érkezett… Noha a férfi tudja, hogy soha többé nem láthatják egymást, képtelen szabadulni Sonja vonzerejétől. Elhatározza hát, hogy így vagy úgy, de magával viszi őt a múltba…
Alex a White Nights énekese. Zord figurának tűnik, pedig aranyból van a szíve. A húgával való kapcsolata különleges. Nem csak azért, mert korán elveszítették a szüleiket, hanem egy családi titok miatt, ami örökre összeköti őket. Tűzön-vízen át kitartanak egymás mellett, és ha az egyikük élete veszélybe kerül, a másik gondolkodás nélkül utána megy, akár a pokol fenekére is…
Frigg rokkája azonban könyörtelen… Hőseink 2024-ből hirtelen 924-ben találják magukat. A helyszín ugyanaz, a világ azonban merőben más. De vajon a mai fiatalok boldogulnak-e a vikingek rideg, komor, véres háborúkkal teli világában? Létezik-e síron túli szerelem? És egymásra találnak-e azok, akiknek a lelke nem képes a másik nélkül élni?
Véleményem
Eddig három könyvet olvastam Esztertől. Mindegyik tetszett, egyik sem okozott csalódást- pontosan ez volt az, amit a Frigg rokkájától is vártam. Az egyetlen ok, amiért a szokásosnál is kíváncsibban kezdtem el, a helyszín és a környezet volt.A Frigg rokkája ugyanis Norvégiában játszódik (rólam pedig köztudott, hogy valamiért imádom a skandinávokat), a főhősnő, Sonja viszont a szénfekete hajával- külsőre legalábbis- egyáltalán nem egy tipikus norvég lány- pedig én az északiakban a szőke "egyenhajukat" szeretem legjobban. :) Most jöhetnék a közhellyel, hogy ez a történet is csak egy átlagos húszévesről szól, aki olyan, mint bárki más, de nem! Sonja tehetséges énekes és gitáros, egy bandában zenél a bátyjával,és igaz ugyan, hogy nem kifejezetten híresek, de azért akad rajongójuk szép számmal. Alexet és a lányt azonban nem a zenekar, hanem a szüleik elvesztése kovácsolta össze különösen.Minden apró részlet, amit egy csomó esetben hatásvadásznak tartottam volna, csak egyre közelebb hozta a szereplőket az olvasóhoz. Pár fejezet után már olyan volt, mintha egy sorozat sokadik köteténél járnánk, pedig egyszerűen csak olyan ütős volt az a néhány fejezet, hogy arra szavak sincsenek. Komolyan. Eszter elénk rakott egy rakás új szereplőt (kisebb adagokban), de nem mutatta be őket a hagyományos módon. Nem voltak hosszú leírások a karakterekről, de nem is a könyv cselekményéből ismertük meg őket, hanem a visszatekintők során. Nem mondom, hogy ez teljesen egyedi, nyilván rengetegen alkalmazzák még, de rég találkoztam olyan könyvvel (pláne a kategóriában), amiben ilyen gyorsan ilyen részletes jellemrajzot kaptunk gyakorlatilag minden főhősről. Ha mindez egyszerű mondatokban jelent volna meg, (teszem azt: "Sonja szép, fekete hajú lány. Nagyon szereti a bátyját. Ja, meg a nagymamáját is..."), valószínűleg minden épelméjű befogadó szeme lejjebb siklott volna pár bekezdéssel. (Na meg azt is remélem, hogy az előbbi mondatok egy könyve sem kerülnének bele. :D)
Lényeg a lényeg, nagyon emberien indul a történet. Minden értelemben. A legfurcsább viszont az volt, hogy nem volt semmi misztikum. Sem angyalok, sem álomjáró halott tudósok, se semmi más. Röviden: semmi fantasy, ami Esztertől ijesztően furcsa volt. Persze hamarosan kiderült, hogy egyetlen csillagkép köré megálmodott egy teljesen új, lenyűgözően varázslatos, ugyanakkor viszont valószerű világot, ami tényleg rabul ejtett. Pedig nem szoktam ilyen közhelyes kifejezéseket használni (remélem). Idejét nem tudom, mikor olvastam ennyit egy huzamban egy könyvből, mindenesetre ez tipikusan az egy nap alatt kivégezhetők fajtájából való volt, ami odaragad a kezedbe, és akárhogy vakarod, nem tudod letenni. Bár miért is akarnád?
Én azt hittem, az időutazós téma már ezerszer lejárt lemez, a jéghegy csúcsa pedig egyértelműen az Időtlen szerelem-trilógia volt. Nem merem teljes bizonyossággal kimondani, de azt hiszem, Gideont is le lehet taszítani a képzeletbeli trónjáról. De egy ilyen elcsépelt, milliószor körbejárt dologból mégis hogy a fenében lehet valami újat és érdekeset kihozni? Valószínűleg iszonyatosan nagy tehetség kell hozzá, amit én felfogni sem tudok. Azt viszont- azt hiszem- tudom, hogy miben volt ez más a többi időutazós történethez képest. Három szó: one way ticket. Minden ilyen regényben/filmben és bármi másban az az elsődleges szempont, hogy a jelent/jövőt jobbá tegyék, és a rizikófaktor szinte kivétel nélkül mindig abban a tényben rejlik, hogy egy rossz döntés, és az adott emberke eltűnik a föld színéről, vagy legalábbis fatális változásokat vihet véghez a saját idejében is. Itt nem erről volt szó. Nem küldetésből utaztak, hanem egy teljesen szokatlan okból kerültek oda a szereplők. Nem a saját korukba való visszajutásra koncentráltak, hanem arra, hogy beilleszkedjenek a 924-es világba, a vikingek közé. És pontosan ez az, ami az egészet sokkal hitelesebbé tette, és ami által sokkal jobban megismertük mind Norvégiát, mind az akkori életet.Lehet, hogy ez is betudható a skandináv-imádatomnak, de nem elsősorban a szereplőkbe, hanem a világba és a tájba szerettem bele. Szinte láttam magam előtt a fjordokat, ami amúgy majd' 40 fokban kifejezetten idegesítő dolog, de oda se neki. Egy kis plusz szenvedést simán megért.
Egyetlenegy problémám volt mindig is Eszter könyveivel (mert valamibe csak bele kell kötni): a nyálas párbeszédek. Ez nyilván egyéni szocprobléma, valaki pont ezekért van oda, szóval nem akadtam fent soha ilyeneken, az viszont feltűnt, hogy a Frigg rokkájából hiányoztak. Egy ideig. Aztán előjöttek, viszont jóval kevesebb volt a rózsaszín vattacukorfelhő, mint a mit vártam, szóval újabb pirospont.
Nem írnék többet, nem elemezném külön a szereplőket, mert most kifejezetten szeretném, ha sokan végigolvasnák ezt a bejegyzést, mert ez egy olyan könyv, amit el KELL olvasni! Nem számítottam rá, hogy ilyen fantasztikusan jó lesz és ennyire szeretni fogom, de így lett, és hihetetlenül jó érzés, hogy teljesen őszintén áradozhatok egy recenziós könyvről. Azért szeretek Esztertől könyvet kapni, mert nem kell félnem, hogy esetleg megsértem őt, mint sok más író esetében. A sokadik könyvét írja már, de még mindig ugyanolyan jók, és egyszerűen nem lehet rosszat írni róluk. Erről a könyvről pedig különösen sem, hatalmas kedvencem lett.Az értékelésem:
5/5***
Szóval aki egy könnyed, vicces, szórakoztató olvasmányra vágyik, annak mindenképpen tudom ajánlani. Aki szerette Eszter könyveit, ezt is imádni fogja, de ha esetleg az eddigi sorozatai nem tetszettek volna annyira, akkor is megér egy próbát, mert bár én még csak a Gombnyomásra-trilógiát olvastam tőle ezen kívül, szerintem ez az eddigi legjobb regénye.
Végezetül pedig a legeslegnagyobb bölcsesség, amit Sonjától tanultam:
"Az ember nem is sejti, mekkora luxus egy fogkefe"
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése