Jennifer L. Armentrout: Oblivion- Feledés

Sziasztok!

A Lux(en) sorozat utolsó részein angolul rágtam át magam (elég gyorsan, szóval nem is volt annyira rágós), úgyhogy viszonylag hamar olvashattátok az értékeléseket. Viszont szégyen és gyalázat, annyira elmerültem a kötelezőkben és minden egyébben, hogy az Oblivion csak a magyar megjelenéskor került a kezembe- illetve először a fa alá. :)
Ez egy kicsit furcsa bejegyzés lesz. Mivel az Obszidiánt már értékeltem, a történetről nem nagyon fogok szót ejteni, ugyanakkor, ha valaki még nem olvasta a sorozatot, akkor ezzel a bejegyzéssel is várjon még legalább addig, amíg az első könyv végére ér. :)

Kiadó: Könyvmolyképző
Oldalszám: 384
Megjelenés éve: 2015
Fordította: Miks-Rédai Viktória
Sorozat: Luxen (az első rész Daemon szemszögéből)
Eredeti borító?: igen

Fülszöveg

Amikor Katy Swartz a szomszédomba költözött, rögtön tudtam, hogy baj lesz. Nagy baj.

Bajra pedig igazán nincsen szükségem, hiszen nem vagyok idevalósi. A társaimmal a Luxról érkeztem a földre, egy tizenhárommilliárd fényévre lévő bolygóról. Ráadásul ha valamiben biztos vagyok, az az, hogy az emberekben nem lehet megbízni. Félnek tőlünk. Olyasmikre vagyunk képesek, amikről ők csak álmodnak, és pokolian gyengének tűnnek mellettünk – mert azok is.

Kat azonban olyan közel kerül hozzám, mint még senki más. Akaratlanul is vágyok rá – és szeretném felhasználni a képességeimet, hogy megóvjam. Meggyengít engem, pedig én vagyok a legerősebb luxen, és az én feladatom, hogy védjem a többieket. Ez a hétköznapi lány tehát mindannyiunk végzete lehet. Hiszen a luxeneknek van egy hatalmasabb ellensége is – az arumok – akikkel szembe kell szállnom.

Ha beleszeretek Katyba – egy emberbe – nem csupán őt sodrom veszélybe. Talán mindannyiunk pusztulását okozom… de azt nem hagyhatom.

 Véleményem

   Nagyon, de nagyon-nagyon-nagyon kevés sorozatot szeretek ennyire, mégsem örültem annyira az Oblivion megjelenésének.  Ha egy történetnek vége, akkor vége, és kész, el kell engedni. Iszonyatosan idegesítő, amikor a sikert meglovagolva egy regényt megírnak még huszonhat szemszögből. Előfordul, hogy ugyanolyan jó az új változat is, de minek? Egy előnye van: ha újra akarom olvasni, választhatok, melyik szereplőt szeretném narrátornak. De ennyi. Nem tudom ugyanúgy végigizgulni, mint első olvasáskor.

   Na de... Ahogy egy, a hátlapon lévő véleményben is leírták, itt Daemon Blackről beszélünk, ez a tény pedig teljesen új színben tünteti fel a dolgokat. És nem, ezt nem azért mondom, mert ő az abszolút könyves álompasi. Az írónő zsenialitása- szerintem- mindig is a hihetetlen szarkazmusában rejlett. Ebből óhatatlanul a szereplők is kaptak egy-egy adagot, de azt el kell ismerni, hogy Katynek jóval kevesebb jutott, mint Daemonnak. Ezzel csak annyit akarok mondani, hogy én úgy éreztem, JLA sokkal inkább ki tudott teljesedni az ő szerepében, és ez nagyon jót tett a könyv alaphangulatának.

   Igazából azért is mertem nekiállni a regénynek, mert az Obszidiánt már több, mint egy éve olvastam újra, szóval már nem emlékeztem mindenre pontosan. Aztán olvastam, olvastam... és rájöttem, hogy ez nem ugyanaz a sztori! Csak párhuzamos. Tényleg úgy éreztem, mintha egy teljesen más történetet olvasnék, ami néhány ponton érintkezik csak az Obszdidiánnal. Mert persze, csomópontjaiban ugyanaz volt az egész, de rengeteg jelenet volt, amiről Katy még csak nem is tudhatott. Többek között például Dee és Daemon kapcsolata egyszerűen nem jelenthetett meg ilyen szinten a könyvekben addig, amíg Katy volt a narrátor. Arról sem tudott ilyen pontos képet adni, hogy hogyan fogadták őt a városban élő luxenek, vagy éppen Daemon. Nem tudhatta, mi játszódott le a Black-házban, mielőtt és miután bekopogott. Az Obszidián elején sem az olvasó, sem Katy nem tud Dawsonról. Az Oblivionban mindenki újra és újra felidézi. Röviden: teljesen más az expozíció. Katy nem úgy toppan be Daemon életébe, mint a fiú az övébe. Nem egy átlagos tizenéves sztoriját kapjuk, aki hirtelen belecsöppen a természetfeletti világba, hanem in medias res belevágunk a dolgok sűrűjébe. Mondhatnám úgy is, hogy az Oblivion tényleg a Shadows folytatása, Daemon, Dee és a többiek életében Katy érkezése csak egy újabb fordulópont. Nem az első.

  

   Meg aztán volt néhány ominózus és kevésbé ominózus jelenet, amit egyszerűen jó volt a másik fél szemszögéből is olvasni, hiába volt minden párbeszéd szóról szóra ugyanaz. Azért nagyon érezhető, hogy az írónő próbálta megmagyarázni Daemon minden egyes bunkó megnyilvánulását, és ezzel a könyvvel úgymond mindent jóvá tenni helyette (mintha arra szükség lett volna), de na, nem jött ki olyan rosszul ez a dolog. Sőt. Igaz, Katy hátsó felének és egyéb fertályainak istenítő ecseteléséből mondjuk úgy tizedennyi is elég lett volna, de az igazat megvallva lehet, hogy ez így még reálisabb is volt. Elvégre, mint azt már az Obszidiánból, az egyik tóparti jelenetnél megtudtuk, Daemon is férfiből van... ;)
   Lényeg a lényeg, én tényleg féltem a könyvtől. A sorozat minden egyes kötete hatalmas kedvencem lett, nem akartam, hogy egy pénzhajhász próbálkozás (mert akárhogy is szépítjük, és akármilyen jó is a végeredmény, az ilyen könyvek általában a pénzért íródnak) elrontsa az összképet. És láss csodát, nem tette!
   Az utóbbi időben tényleg kezdtem leszokni a YA könyvekről, ha olvasok is egyet-egyet, sokkal kritikusabb szemmel nézem őket, de... Legyen annyi elég, hogy véletlenül már az Ónixot olvasom újra (harmadszor), annyira meghozta a kedvemet.

   Összességében:

• Ha rajongó vagy, egyszerűen kötelező.
• Ha már régen olvastad az Obszidiánt, szintén.
• Ha még nem olvastad a sorozatot (viszont elolvastad idáig a bejegyzést annak ellenére, hogy az elején megkértelek, ne tedd), igazából választhatsz is, hogy az Oblivionnal vagy az Obszidiánnal kezdj, de én inkább az utóbbit ajánlanám. Fordított sorrend esetén talán még csalódnál is az eredeti első részben... :)
• Ha nem olvastad olyan régen az Obszidiánt? Megkockáztatom, még akkor sem okoz maradandó károsodást. :)

5/5*

   Nem csöpög, nem fénylik tonnányi rózsaszín cukormáztól, vicces, szarkasztikus, izgalmas, és még a borító is lealázza az összes többit (na jó, kivéve talán az Origint) , szóval mindenképpen ajánlom! Nekem talán még jobban is tetszett, mint az Obszidián.