Íme, újra egy mérföldkőhöz érkeztem a francia nyelven való olvasás terén, hiszen a No et moi volt az első könyv, amit soha nem olvastam még angolul vagy magyarul, és meglepő módon így is értettem, úgyhogy már elöljáróban is minden nyelvtanulónak ajánlom, hiszen mellőzi a passé simple használatát, és a szókincs sem halálos. :)
Magyar cím: No és én
Eredeti cím: No et moi
Írta: Delphine de Vigan
Eredeti nyelv: francia
Fordította: Burján Monika
Magyar kiadó: Könyvmolyképző
Oldalszám: 216 (magyar)/ 249 (francia)
Megjelenés éve: 2007 (eredeti) / 2011 (magyar)
Fülszöveg
Lou tizenhárom éves, látszólag mindene van, szülei, szobája, számítógépe.
Lou intellektuálisan koraérett, két osztállyal előrébb jár, mint kortársai. Lou álmodozó, nehezére esik megszólalni mások elôtt, és a cipőfűzője is mindig lóg.
No tizennyolc éves, senkije és semmije nincs, csak egy zötyögős kerekes bőröndje.
No bizalmatlan, vad, keserű.
No az utcán él. Hajléktalan.
Lucas tizenhét éves, az osztályban túlkoros, már kétszer bukott.
Lucas vagány, pimasz, szép, minden lány odavan érte.
Lucas egyedül lakik egy ötszobás, fényűző párizsi lakásban.
Három különböző módon magára hagyott fiatal, akinek a sorsa összekapcsolódik.
Szembeszállhat-e három tizenéves a világgal, a társadalmi realitásokkal?
Vagy minden próbálkozás hiábavaló, úgyis mindig a könyörtelen valóságé az utolsó szó?
Delphine de Vigan ezért a könyvéért számos elismerésben részesült, sőt a legrangosabb francia irodalmi kitüntetésre, a Goncourt-díjra is jelölték.
Kesernyés hangvételű, mégis szívmelengető regényét húsz országban adták ki, és mozifilm is készült belőle. Egy érzékenyen megírt, mély, igaz történet a barátságról és egy a sors ellenében végzett nagyszabású kísérletről.
Ezt csak azért meséltem el, hogy tudjátok: nem vártam sokat a könyvtől. Hogy őszinte legyek, még a fülszöveget sem olvastam el, fogalmam sem volt, miről fog szólni. De az első pár oldal (franciául is!) beszippantott, és akkor már nem bírtam ki, rákerestem a könyvre. A fülszöveg elolvasása után rájöttem, hogy ez a történet tényleg nekem való, és onnantól már faltam az oldalakat.
Mostanában főleg kötelezőket olvasok, valószínűleg ezért lehet, hogy régen fogott meg annyira egy könyv, hogy letenni is alig tudtam. De most így volt.
Nem egy szokványos sztoriról van szó. Egy fiatal hajléktalan lányról beszélünk, és akármilyen rossz is a helyzet ilyen tekintetben, azért általában az emberek nem ilyen fiatalon kerülnek az utcára. Nonak nagyon hamar fel kell nőnie. És ez esetében nem azt jelenti, hogy meg kell tanulnia főzni, mosni, takarítani, hiszen nincs is mit főznie vagy kimosnia.
A másik főszereplő, Lou 13 éves. Érettebb és okosabb, mint a kortársai, osztályt is ugrott emiatt, a többiek viszont kinézik maguk közül, más mint ők. No nélkül is van elég problémája, de mégis segíteni akar rajta. Szívszorító, hogy mennyire ragaszkodik Nohoz, mintha egy nővért vagy egy pótanyát látna benne, aki pótolhatja a vér szerinti, depressziós édesanyját. A tapasztalt, évekkel ezelőtt felnőni kényszerültlány érdekes kontrasztot alkot a 13 éves kislánnyal, aki bár tényleg nagyon érett, az élettől még van mit tanulnia.
Lou egyébként is vonzza az ellentéteket. A másik legjobb barátja, Lucas nemhogy nem zseni, hanem többször is bukott már. Mégis jól kijönnek, hasonlóképpen kiegészítik egymást, mint Lou és No.
A könyv nem csupán egy embertelen körülmények közé kényszerült, hajléktalan lány története, ennél sokkal több tragédiát rejt Louék családi titkaitól kezdve egészen Lucas elfuserált életéig.
Számomra a regény legfontosabb üzenete az, hogy bár segíteni igenis kell, és alapvetően nem szabad feladni a próbálkozást, van, hogy nem lehet mit tenni. Ilyenkor nem szégyen meghátrálni. Bármennyire is szeretnénk, nem lehet mindenkit megmenteni.
Lou intellektuálisan koraérett, két osztállyal előrébb jár, mint kortársai. Lou álmodozó, nehezére esik megszólalni mások elôtt, és a cipőfűzője is mindig lóg.
No tizennyolc éves, senkije és semmije nincs, csak egy zötyögős kerekes bőröndje.
No bizalmatlan, vad, keserű.
No az utcán él. Hajléktalan.
Lucas tizenhét éves, az osztályban túlkoros, már kétszer bukott.
Lucas vagány, pimasz, szép, minden lány odavan érte.
Lucas egyedül lakik egy ötszobás, fényűző párizsi lakásban.
Három különböző módon magára hagyott fiatal, akinek a sorsa összekapcsolódik.
Szembeszállhat-e három tizenéves a világgal, a társadalmi realitásokkal?
Vagy minden próbálkozás hiábavaló, úgyis mindig a könyörtelen valóságé az utolsó szó?
Delphine de Vigan ezért a könyvéért számos elismerésben részesült, sőt a legrangosabb francia irodalmi kitüntetésre, a Goncourt-díjra is jelölték.
Kesernyés hangvételű, mégis szívmelengető regényét húsz országban adták ki, és mozifilm is készült belőle. Egy érzékenyen megírt, mély, igaz történet a barátságról és egy a sors ellenében végzett nagyszabású kísérletről.
Véleményem
Hogy miért is vettem meg a könyvet? Egyszerűen csak franciául akartam olvasni, és amikor olyan könyveket kerestem, amik eredetileg franciául íródtak, egyből a Könyvmolyképző No és énje ugrott be. El akartam olvasni magyarul, és csak aztán franciául, de végül csak az utóbbi történt meg.Ezt csak azért meséltem el, hogy tudjátok: nem vártam sokat a könyvtől. Hogy őszinte legyek, még a fülszöveget sem olvastam el, fogalmam sem volt, miről fog szólni. De az első pár oldal (franciául is!) beszippantott, és akkor már nem bírtam ki, rákerestem a könyvre. A fülszöveg elolvasása után rájöttem, hogy ez a történet tényleg nekem való, és onnantól már faltam az oldalakat.
Mostanában főleg kötelezőket olvasok, valószínűleg ezért lehet, hogy régen fogott meg annyira egy könyv, hogy letenni is alig tudtam. De most így volt.
Nem egy szokványos sztoriról van szó. Egy fiatal hajléktalan lányról beszélünk, és akármilyen rossz is a helyzet ilyen tekintetben, azért általában az emberek nem ilyen fiatalon kerülnek az utcára. Nonak nagyon hamar fel kell nőnie. És ez esetében nem azt jelenti, hogy meg kell tanulnia főzni, mosni, takarítani, hiszen nincs is mit főznie vagy kimosnia.A másik főszereplő, Lou 13 éves. Érettebb és okosabb, mint a kortársai, osztályt is ugrott emiatt, a többiek viszont kinézik maguk közül, más mint ők. No nélkül is van elég problémája, de mégis segíteni akar rajta. Szívszorító, hogy mennyire ragaszkodik Nohoz, mintha egy nővért vagy egy pótanyát látna benne, aki pótolhatja a vér szerinti, depressziós édesanyját. A tapasztalt, évekkel ezelőtt felnőni kényszerült
Lou egyébként is vonzza az ellentéteket. A másik legjobb barátja, Lucas nemhogy nem zseni, hanem többször is bukott már. Mégis jól kijönnek, hasonlóképpen kiegészítik egymást, mint Lou és No.
A könyv nem csupán egy embertelen körülmények közé kényszerült, hajléktalan lány története, ennél sokkal több tragédiát rejt Louék családi titkaitól kezdve egészen Lucas elfuserált életéig.
Számomra a regény legfontosabb üzenete az, hogy bár segíteni igenis kell, és alapvetően nem szabad feladni a próbálkozást, van, hogy nem lehet mit tenni. Ilyenkor nem szégyen meghátrálni. Bármennyire is szeretnénk, nem lehet mindenkit megmenteni.
5/5
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése