Brittainy C. Cherry: Lebegés (Az vagy nekem 1.)

Sziasztok!

Végre hozzám is eljutott a tavalyi év egyik legnagyobb sikere, a Lebegés. Azt már elöljáróban el kell mondanom, hogy nem értettem egyet száz százalékosan a könyvet övező imádattal, kicsit lejjebb azt is kifejtem, hogy miért.

Kiadás éve: 2016

Oldalszám: 390

Kiadta: Libri

Fordította: H. Prikler Renáta

Sorozat: Az vagy nekem (#1)

Folytatása: Tűzeső (2017. március 14)

Eredeti cím: The Air He Breathes (2015)

 Fülszöveg

 

Óva intettek Tristan Cole-tól. Azt mondták, kegyetlen, jéghideg, durva. Elítélték a múltja miatt. Ha csak ránéztek, egy szörnyeteget láttak, akinek bűnhődnie kell. Én tehetetlennek és dühösnek láttam, mert bennem is hasonló erők dolgoztak. Üresek voltunk. A múlt sebei a földre húztak minket, pedig mi lebegni szerettünk volna. Ő mennydörgés volt, én villámfény – soha nem volt még ilyen tökéletes vihar. Tristan csókja haragos volt, és szomorú. Bocsánatkérő és gyötrelmes. Nyers és valódi. Mint az enyém.
Lizzie és Tristan torokszorító szerelmi története éppúgy szól veszteségről és újrakezdésről, mint a bennünk rejlő démonok legyőzéséről. Brittainy C. Cherry Az vagy nekem sorozata már milliók szívéhez talált utat. Engedd be te is!

 Véleményem

Egyre ritkábban veszek csak azért könyvet, mert felkapták és agyondicsérik. Túl sokat csalódtam már az ilyen regényekben, és meguntam, hogy csak a pénzemet és az időmet vesztegetem. Épp eleget olvastam már ahhoz, hogy lássam a kliséket és az átfedéseket már írók könyveivel. De azért néha kivételt teszek. A Lebegést tényleg hatalmas imádat övezte és övezi a határokon innen és túl, és úgy tűnt, még mondanivalója is van, ezért beszereztem.

Szóval nagyon sokat vártam a könyvtől. Szeretem a komoly, nehéz témákat, és azt kell mondjam, ebből a szempontból meg is kaptam azt, amit szerettem volna. Mindkét főhőst komoly veszteség érte a múltban, és ezt egy év alatt sem sikerült feldolgozniuk, ami nem meglepő. Egyszerűen beteges, ahogyan hol elfogadni, hol pótolni próbálják a szeretteik hiányát, de az, hogy ez beteges, nem jelenti azt, hogy távol áll a valóságtól. És ez – ahogy a fülszöveg is mondja- torokszorító.

Először úgy gondoltam, hogy ez egy kicsit túlzás. Aztán elkezdtem gondolkodni. Eszembe jutottak az emberek körülöttem, akik elvesztették a férjüket, feleségüket, barátjukat, barátnőjüket. Mindannyian összetörtek, de még külső szemmel is teljesen máshogy viselték a helyzetet azok, akiknek ott volt egy vagy több gyerek, akikért érdemes volt élni, mint azok, akik a tragédia után egyedül maradtak. Akinek ott maradt a pici gyerek, mint felelősség, az megpróbálta tartani magát és egy új életet teremteni, de a többieknek nem volt már miért élni. Ezek az emberek –főleg a férfiak- szinte mind kifordultak önmagukból, a jobbik esetben csak inni kezdtek, a rosszabbikban viszont akár az életüknek is véget vetettek, vagy legalábbis nem egyszer megpróbálták. Számomra ez volt a könyv legerősebb vonala. Megmutatta, hogy a kis Emma hogyan képes mindig elhúzni az anyukáját a szakadék széléről.

Viszont sajnos nem volt kliséktől mentes a könyv. Néha Tristanban felfedeztem egy-egy másik könyv főhősét, például Travis Maddoxot, de a jelenetek között is akadt ismerős. Nem egyszer eszembe jutott például a Menedék Nicholas Sparks-tól. A fordulatok nagy része is hajszálpontosan kiszámítható volt, szó szerint oldalakkal korábban tudtam, mi fog történni. Azért persze voltak váratlan dolgok, sőt, egy bizonyos résznél már-már kedvem lett volna becsapni a könyvet és ott hagyni a francba, de végül nagyon kellemes meglepetés ért.

A kiszámíthatóságon kívül van még egy dolog, amit nagyon nem szeretek: a nyáladzást. Olvastam egy értékelést, miszerint ebben a könyvben nincs cukormáz. Hát, ezzel egyáltalán nem tudok egyetérteni. Az igaz, hogy nem egy felhőtlen szerelmes történet, de csöpögős rész az van bőven. Van aki ezt szereti, van aki nem, ízlések és pofonok, de én a második csoportba tartozom.

Azt viszont nagyon tudom értékelni, amikor egy történetnek van valamilyen jelképe, valamilyen visszatérő motívuma vagy mondata, amiről rögtön eszedbe jut a történet. Itt a tollak voltak ezek. Emma a fehér madártollakat az apjától érkező üzeneteknek hitte, ilyenkor az anyukája, Lizzie mindig lefényképezte, ő pedig eltette a képet egy „Apa és én” című albumba. Minden, ami a könyvben a tollakhoz kapcsolódott, gyönyörű volt, a végén már könnyeket is csalt a szemembe.

Hasonlóképpen nagyon szerettem, hogy Emma Madárnak szólította Tristant, és jót mosolyogtam a történeten is, amikor kialakult ez a becenév.

Az utolsó pozitívum, amit kiemelek, talán egy picit furcsa: az tetszett még, hogy rengeteg modern dolgot említett az írónő. Gondolok itt például a Szürke ötven árnyalatára. Ez nem azért tetszett, mert én is szeretem E. L. James könyvét, mert kifejezetten nem, de valahogy emberközelibbé tette az egészet. Azzal, hogy a háttérben ilyen modern, maximum páréves dolgok jelentek meg, közelebb éreztem magamhoz a történetet, és nem csak időben. Erősítette bennem azt az érzést, hogy bárkivel, bármikor történhet tragédia.

Összességében azt tudom mondani, hogy nem azt kaptam, amit vártam, hanem annál egy picit kevesebbet. Az alapgondolat nagyon jó volt, de a kivitelezés néha döcögött, a cselekmény pedig túl sokszor hajazott más könyvekére. Ettől függetlenül letehetetlen, egy nap bőven elég volt arra, hogy végezzek vele, szóval kíváncsian várom a következő részt. 

5/4